Móra Ferenc

Tél Apó haragja

Régen történt biz ez, régen. Abban az időben, mikor még tűzön aszalta jeget, jégre tették a meleget.

Az volt csak a jó világ, víg világ. Még akkor a só is sósabb volt. Virágosabb a tavasz, hosszabb a nyár, áldottabb az ősz. Hogy nagyot ne mondjak, nagyobb volt akkoriban a búzaszem, mint most a mákfej. A mogyoró olvasva is elmehetett diónak. A diót pedig meg kellett törni a küszöbön, mert hajában nem fért volna be az ajtón.

No, hanem Tél apó akkor is csak olyan goromba legény volt, mint mostanában. Akkor is csak olyan öreg volt már, mint az országút, s ha savanyú kedvében megrázta fehér szakállát, egyszerre beborult a víg világ, szép világ. Nem látszott ki egyéb a nagy hóból, csak a varjúnépség, az se tudott egyebet kiáltani, csak hogy akármilyen kár, oda van a nyár.
- Bizony kár - sóhajtozták az emberek -, mert többet ér egy nyár száz télnél.
- Ohohó, ohohó! - sikoltott mérgesen Tél apó, hogy csak úgy csikorogtak bele a száraz faágak.
- Ugyan minek is teremtette a jó isten ezt a gonosz telet? Virágtördelőnek, madárpusztítónak, emberek sanyargatójának?
- Hihihi, huhuhu, hahaha! - kacagott be Télapó a kéményeken, hogy csak úgy borsózott bele az emberek háta.
- Hej, de nagy öröm lenne, ha egyszer megenné a farkas a telet!

No, hanem erre már csakugyan megharagudott Tél apó. Kapta magát, vette a sátorfáját, s úgy elszelelt, hogy meg se állt, míg azok közé a magas, zordon hegyek; közé nem ért, ahol a madár se jár. Ott ütött tanyát az égnek meredő ormokon, s onnan süvöltözött le nagy bőszen a világra:
- Megálljatok, majd hívjátok még vissza Tél apót! - Csak azt lesd! - nevettek az emberek.

Soha gazdagabb termést nem adott a föld, dúsabb gyümölcsöt nem hoztak a fák, mint abban az esztendőben. Alig győzték az emberek betakarítani az istenáldást.
- Siessünk, emberek - biztatták egymást -, míg Tél apó megint a nyakunkra nem ül.

Bizony nem jött Tél apó, kár volt tőle ijedezni. A napocska szüret után is csakúgy szórta a szikrákat, mint aratáskor: nem volt, aki fellegfátylat terítgessen elébe. Tele volt virággal a mező, nem volt, aki letarolja. Tele dallal az erdő, hideg szelek nem kergették el a madarakat.
- Nini - örvendeztek az emberek -, nyilván csakugyan megette a farkas a telet. Nem nagy becsülete lesz az idén a kemencének.

Nem is kellett tűzrevaló után járni senkinek. Sütött a napocska úgy, hogy a fák már meg is sokallották. Leperzselődött, leégett róluk a levél. Nem bólingatott lágyan, szelíden, mint máskor: csörgött, csikorgott, hogy szomorúság volt hallani.

Lesült a rét, kiégtek a mezők, meghasadozott a föld, s a csillagfényes, tikkadt éjszakákon föl-fölsóhajtott az égre:
- Könyörülj rajtam, Tél apó, takargasd be sebeimet puha, fehér takaróval.

Bezzeg az emberek se áldották már a végtelen nyarat. Kicsorbult az eke a kiégett földben, nem lehetett szántani, vetni. Nagy kínnal ha bírtak is itt-ott barázdát hasítani, hiába szórták bele a búzát. Nem vette gondjába Tél apó, nem takargatta be meleg takaróval, puha fehér hóval. Féreg kiette, egér elhordta, szárazság megölte a drága vetőmagot.
- Nincsen vetés, nem lesz kenyér! - sóhajtoztak az emberek, s reménykedve tekintettek a magas hegyek felé: hátha mégis leszáll közibük az a jó Tél apó.

De nem szállt ám le, akárhogy könyörögtek neki. Abban az esztendőben nem látták a telet: de nem is ettek a másikban kenyeret ! Lett olyan éhség, hogy hullottak az emberek, mint ősszel a légy. Akik megmaradtak, azok nem győztek hálálkodni Tél apónak, mikor megint leszállt a földre fehér bundájában:
- Ó, Tél apó, mit érne nálad nélkül a nyár!

Tél apó jókedvűen nevetett, és megígérte, hogy nem haragszik meg többet az emberekre, ha az emberek se ártják magukat az ő dolgába. Hanem, hogy emlékezetes legyen nekik a lecke: sose nőtt többet a dió olyan nagyra, mint azelőtt volt.
Pedig ugye, kár?

Bartók Julianna

A hiú hóember

Régen volt, talán el se hiszitek, hogy megtörtént, de azért szeretném most nektek elmesélni történetemet.

Egy hideg, téli napon esett meg a dolog, hideg volt bizony, olyan hideg, hogy pirosra csípte a fagy az orrom hegyét. Hóembert építettem kint az udvarunkon, tudjátok: szép, nagy hólabdákat formáztam, egymásra raktam őket, aztán elcsentem a konyhából egy hatalmas répát orrnak, meg két darab kavicsot a hóember szemének. Ahogy nagy buzgón illesztem helyére a répaorrot, a hóember megszólalt.
- Ez nekem nem tetszik - mondta morogva.

Szó, ami szó, meglepődtem, merthogy ki hallott már olyat, hogy egy hóember hiú legyen. Azért válaszoltam.

- Miért nem? Ez egy méltóságteljes, büszke, nagy orr. Illetve nagy répa - tettem hozzá halkabban.
- Akkor sem tetszik - mondta a hóember. - Hozz egy másikat!

Mit tehettem hát, térültem-fordultam, szereztem egy kisebbet. De az sem volt jó. A hiú hóember egyre csak zsörtölődött, kényeskedett, és egyszer csak elfogyott a répakészlet a konyhában!

Mondtam a hóembernek:
- Be kell mennem a városba a piacra új adag répáért. Ami itthon volt, azt már mindet felpróbáltuk.

A hóember morgott valamit, de nem volt más választása, mint türelmesen várni, míg megjövök.
Felkerekedtem hát, és elindultam a városba. Messze laktunk, kint a pusztában, így nagyon hosszú időbe telt, mire odaértem. Aztán mire megtaláltam a piacot, eleredt az eső. Aztán meg kitört a vihar, és úgy ömlött az áldás az égből, mintha végleg kilyukadt volna az Úristen dézsája. Mire elállt, és visszaértem az udvarunkba, csak egy nagy tócsa, és benne két darab kavics maradt ott, ahol a hóember állt valamikor. Megsajnáltam szegényt, letérdeltem mellé, és megmutattam neki a zsákomban az új répákat.

- Látod, ha nem lettél volna ilyen hiú, megelégedtél volna azokkal az orrokkal. Most nézd meg, itt vannak a szebbnél szebb répák, és te nem vagy sehol!

Szomorú voltam, hogy így járt a hiú hóember, de a következő télen ismét találkoztunk, és akkor már boldogan fogadta az első orrot, amit a szeme alá biggyesztettem. És mindketten felnevettünk, hogy milyen buták is a hóemberek!

Béres Attila

Kiskarácsony

Anikó minden évben észreveszi, hogy ő már nagylány. Nem úgy mint tavaly, amikor még kicsi volt, csak azt gondolta, hogy nagy, hanem tényleg. Legutóbb karácsonykor jelentette be, hogy ő már nagy, és mindent tud. Vajon mi lehet az a minden?

- Mosogatni is? - kérdeztük.
- Mosogatni nem, mert magasan van a csap. Meg nagyon törékenyek a poharak - felelte. - De azon kívül mindent.
- Igazán nagynak érzed magad? -kérdeztük.
- Nem érzem - mondta -, nagy vagyok!
- Akkor azt a társaságot ki lehet végre dobni az ágyadból?

A társaság hat mackóból, két kutyából, meg a beesett szemű alvóbabából állt. Az alvóbaba egyfolytában aludt, amióta a fejében volt a szeme, és éjjelente zörgött is, amikor Anikó forgolódott.

- Nem! -mondta. - Hálótárs mindenkinek kell!

Beláttuk, hogy igaza van.

-De hát akkor miben érzed magad igazán nagynak? - kérdeztük.
-Teljesen fölösleges engem karácsonyeste elküldeni a Nagyiékkal sétálni, hogy titokban földíszíthessétek a fenyőfát - felelte. - Inkább segítek én is díszíteni, meg elrendezni az ajándékokat.

Anyával elszomorodtunk egy kicsit. Hát igen, most már látjuk, hogy tényleg milyen nagy lányunk van.

-Jól van - sóhajtottam végül -, de mégis, hogyan gondolod?
-Tudod - kezdte izgatottan -, karácsony este tele vannak az utcák sétáló nagymamákkal meg nagypapákkal meg unokákkal. Nincs nyitva se cukrászda, se semmi. Mindenki sétálgat és fázik. A nagypapák az órájukat nézegetik, hogy mikor lehet már hazamenni. A gyerekek meg sajnálják őket.
Most már tényleg elszomorodtunk. Ki hitte volna, hogy sajnálni kell a nagyszülőket?

- Hát akkor mit lehet tenni? - kérdeztük.
- Megbeszéljük a Nagyiékkal, hogy soha többé nem kell a hideg utcára kimenni, és lesni az ablakot, hogy készen vagytok-e már a fa feldíszítésével.

Meglepődtünk:
- Honnan tudod, hogy készen vagyunk-e már?

Anikó türelmesen megmagyarázta:
- Amíg bent vagytok, ég a villany. Ha készen vagytok, leoltjátok és kimentek.

Most már igazán elhittük, hogy Anikó nagylány.
- És mi lesz a Nagyiékkal? - kérdeztük.
- Végre itthon maradhatnak - mondta a lányunk. - Majd kimentek a konyhába főzni mindnyájan, én pedig mindent elintézek.
- És semmi Télapó meg Jézuska meg angyalok?
- Semmi -mondta eltökélten, majd látva elkeseredésünket, megenyhült: - Csöngetni azért lehet a kis csöngettyűvel. De csak ha jelt adok!

Amikor a Nagyiéknak előadtuk Anikó tervét, éktelenül fölháborodtak. Még hogy a gyerek díszítse a fát, hát azt nem lehet!

- A karácsonyban az igazi öröm a meglepetés, és azt akarjátok elvenni attól az ártatlan csöppségtől!

Próbáltuk megmagyarázni, hogy az “ártatlan csöppség” találta ki az egészet. Végül is hiába volt minden szó, Nagyiék ragaszkodtak a meglepetéshez. Most meg Anikóhoz vándoroltunk megmagyarázni, hogy nem lesz így jó a karácsony. Azonban ő is hajthatatlan volt. Végül, hogy mindenkinek igaza legyen, kieszelte a legjobb megoldást:

- Menjetek ti a Nagyiékkal sétálni, ha annyira fontos nekik a meglepetés.

Karácsony este aggódva búcsúzkodtunk az ajtóban.
- Menjetek csak nyugodtan - mondta Anikó -, olyan meglepetés lesz, hogy az csuda!

Hát nem éppen nyugodtan, elindultunk. Csak keringtünk a ház körül, Nagypapa leste az óráját meg az ablakot, és dörmögött. Az utca tele volt sétálgató nagymamákkal, nagypapákkal meg unokákkal. Végül észrevettük, hogy kialudt a fény az ablakban, hazamehettünk. Az ajtóban éktelen bűz meg Anikó fogadott minket. Ancsának ragyogott a szeme:

- A süteményt a sütőben felejtettétek, de nincs semmi baj, mert amikor füstölni kezdett, leöntöttem vízzel!

Kinyitottuk az ablakot, felmostuk a konyhát, és megállapítottuk, hogy ilyen meglepetés még tényleg soha nem ért minket karácsonykor. A Nagyi persze mondta:

- Ne vegyétek el a gyerek kedvét! Ugye, kis csillagom, lesz még más meglepetés is!
- Lesz! - mondta Anikó. - Csukjátok be a szemeteket!

Becsuktuk. Ott álltunk a szobaajtó előtt becsukott szemmel és hallgatóztunk. Nyikordult a kilincs. Vártuk, hogy Anikó megszólal: tessék, szabad! De nem szólalt meg, hanem megint nyikordult a kilincs. Aztán motoszkálás, nyögdécselés. Résnyire nyitottam a szemem. Legelőször megláttam a Nagyiékat, akik résnyire nyitott szemmel figyelték Anikót. Aztán megláttam Anyát, aki résnyire nyitott szemmel figyelte őket, engem, meg Anikót. Aztán megláttam Anikót, aki háttal nekünk elkeseredetten viaskodott a zárral. Rosszat sejtettem. Még soha nem zártuk be a szobaajtót kulcsra, így nem tudhattuk, hogy rossz a zár. Tapintatosan várakoztunk. Végül elkeseredetten megszólalt:

- Nyissátok ki!
- Már kinyitottuk! - mondtuk kórusban.
- Nem a szemeteket, hanem az ajtót! - pirult mérgében Anikó.

Próbálta a Nagyi, de nem ment. Aztán próbálta Anya, de neki sem ment. Azután megpróbáltuk mi, férfiak.

- Szép kis meglepetés - dohogtam, de rám szóltak, hogy ne bántsam a gyereket, ő jót akart. Sorra odajárultunk újra és újra a kilincshez. Rázogattuk, feszegettük a makacs kulcsot, eredménytelenül.
Végül, nem volt mit tenni, bekopogtunk a szomszédba. A szomszédék a gyertyafényben úszó karácsonyfa körül álltak, és éppen ott tartottak, hogy “kisült-e már a kalácsom”. Segítettünk végigénekelni. Csak a “hadd egyem meg melegében”-nél csuklott el a hangunk, eszünkbe jutott a saját, megégett kalácsunk.
A dal befejeztével a szomszéd bácsi elővette a szerszámos ládáját, és átvonult hozzánk. Csavargatott, feszegetett, kalapált, és néha azt mondta:

- Na most!

Olyankor nekidúltunk a bezárt ajtónak. Aztán újra csavargatott, feszegetett, kalapált, és megint mondta:

- Na, most!

Az ötödik “na most” után egyszerre nekifutottunk, az ajtó hatalmas robajjal beszakadt, mi pedig mindahányan rázuhantunk a sötétben árválkodó karácsonyfára. A fa fölborult, minden nagy recsegés-ropogással szanaszét szállt.

Amikor a szomszéd bácsi fölgyújtotta a villanyt, ott hevertünk egymás hegyén-hátán. A fekvő fa közepén Anya ült, mint egy hatalmas karácsonyfadísz. Hajában levelek, gyertyatartók, ezüstszalagok. Végignézett rajtunk, elnevette magát, aztán elkezdett énekelni: Kiskarácsony, nagykarácsony, kisült-e már a kalácsom …Szedegettük a hajunkból a szaloncukrokat meg a törött díszeket, és vele énekeltünk. Anikóra néztem. Ő is teljes erővel fújta, és egyáltalán nem sírt.
Mint egy nagylány.

Mentovics Éva

.

Mióta van csillag a karácsonyfa csúcsán?

Egyszer, réges régen, egy teliholdas decemberi éjszakán, amikor milliónyi csillag ragyogott az égen, néhány egészen apró kis csillagocska pajkosan játszadozott az öreg Hold mellett.
Remekül érezték magukat. Huncutkodtak, viháncoltak, csintalankodtak.
Addig-addig rosszalkodtak, amíg az egyik kis csillagot valamelyik társa véletlenül alaposan oldalba lökte.
- Bocsánat, nem volt szándékos! – mentegetőzött a kis rosszaság.
- Segítség! Kapjon el valaki! – kiáltotta ijedten a szegény pórul járt csillagocska. De sajnos már senki sem tudott utána nyúlni.
Elveszítette az egyensúlyát, és elkezdett zuhanni lefelé. Zuhant, zuhant egyenesen a Föld felé. A társai egyre távolabb kerültek tőle. Ő pedig rettenetesen félt, mert ilyen még soha sem történt vele.
Lehet-e még annál is rosszabb, hogy lepottyant, és elveszítette a társait?
Hosszú ideig csak zuhant, zuhant lefelé, ám egyszer csak valami érdekes dolog történt. Mintha valaki kinyújtotta volna érte a karját. Egy enyhén szúrós, zöld valami alányúlt, és elkapta.
A kis csillagocskának fogalma sem volt róla, hogy mi történt?
Éppen egy fenyves erdőbe pottyant le. Az enyhén szúrós zöld valami pedig egy hatalmasra nőtt fenyőfa volt.
- Nem tudom, hogy ki vagy, de kérlek, segíts nekem, hogy vissza tudjak menni a barátaim közé! – könyörgött a kis csillagocska, és olyan kedvesen mosolygott, amennyire csak tudott a történtek után.
- Én vagyok az erdő legöregebb fenyőfája. - recsegte kedvesen az öreg fenyő. Már nagyon sok mindent megértem. Évtizedek óta csodállak benneteket, hogy télen – nyáron milyen ragyogóan, fényesen tündököltök ott az égbolton. Szóval sok mindent megértem, de ilyen még soha sem történt velem, hogy egyikőtök az ölembe pottyant volna. De ha már így esett, nagyon szívesen megpróbálok neked segíteni, hogy visszakerülj az égboltra.
- Előre is nagyon köszönöm neked, kedves fenyő! – hálálkodott a kis csillag.
- Még ne köszönj semmit sem! Megteszek minden tőlem telhetőt, de biztosat nem ígérhetek. – mormogta kedvesen a fenyőfa.
Középső ágai egyikével megfogta a kis csillagocskát, és jó nagy lendületet vett… A kis csillag szállt, szállt egy ideig felfelé, majd lelassult, … és visszapottyant a fenyő ágai közé.
A vén fenyő még jó néhány kísérletet tett, hogy visszahajítsa a pórul járt csillagocskát, de sajnos nem járt sikerrel. - Látod, te árva kis csillagocska, nem tudok rajtad segíteni. Annyit azonban megtehetek, hogy felültetlek a legmagasabb ágam hegyére, úgy talán egy kicsit közelebb leszel a barátaidhoz.
- Jól van. - szólt búslakodva a kis csillagocska.
- Mindenesetre köszönöm, hogy megpróbáltál segíteni.
Az öreg fenyő pedig gyengéden megfogta, és feltette a csúcsára.
A kis csillagocska egy ideig búslakodott, majd lassan beletörődött a sorsába, és elkezdett ugyanolyan fényesen, szikrázóan világítani, mint ott fenn, az égbolton.
Amikor az égből a társai megpillantották, hogy milyen csodálatosan mutat a kis csillagocska ott lent a havas tájon, a hatalmas fenyőfa csúcsán, nyomban irigykedni kezdtek rá.
- Nézzétek csak, milyen jól fest a mi kis barátunk ott, azon a szép, zöld fenyőfán! Mennyivel jobb helye lehet ott neki, mint itt nekünk! Talán még a fénye is sokkal szikrázóbb, mint amilyen korábban volt!
Addig-addig csodálták a kis csillagocskát ott lent, a havas fenyőfán, mígnem elhatározták, hogy ők is leugranak.
Azon az éjszakán rengeteg csillag hullott alá az égből, hogy egy-egy szép, zöld fenyőfa csúcsán folytathassa a ragyogását.
Néhány nap múlva favágók érkeztek az erdőbe. Nagyon elcsodálkoztak a látottakon, de egyben örültek is, mert ilyen fenyőfákkal még soha sem találkoztak.
Ki is vágták mindegyiket, hogy majd feldíszítve karácsonyfaként pompázhassanak a házakban. Az égbolton tündöklő csillagok pedig ámuldozva figyelték, hogy mi történik a falu széli fenyves erdőben?
Elérkezett a karácsony. Minden házban fények gyúltak, és igazi ünnepi hangulat költözött az otthonokba.
Az égen ragyogó csillagok kíváncsiskodva tekintettek be az ablakokon.
Azonban amit ott láttak minden várakozásukat felülmúlta.
A csillag-barátaik már nem csak egy egyszerű zöld fenyőfa csúcsát díszítették, hanem egy-egy pompásan, csillogóan feldíszített karácsonyfán ragyogtak.
Az emberek körbeállták, csodálták, és énekszóval köszöntötték őket.
Az égen tündöklő csillagok ekkor határozták el, hogy minden karácsony előtt leugranak egy- egy fenyőfára, hogy nekik is részük lehessen ebben a pompában, és szeretetteljes fogadtatásban. Azt pedig, hogy kit érjen ez a megtiszteltetés, minden decemberben sorshúzással döntik el.
Azóta díszíti csillag a karácsonyfák csúcsait.

Csendes éj

Réges – régen történt az eset,

Egy messzi országban gyermek született.

Egy kisvárosban, Betlehemben,

Egy istállóban, vályogból emeltben.

Megszületett a Gyermek,

Kiről itt ma szól az ének:

A gyermek Jézus, ki később életét

Értünk adta, emberekért.

.

A Gyermek, ki az égben lakik,

Hol angyalkákkal játszadozik.

De Karácsonykor évről – évre

Visszatér hozzátok a földre.

Előbb az angyalkákat küldi,

A sok angyal a levelet gyűjti,

Amit írnak a jó gyerekek,

És a Jézuskának küldenek.

.

Elbűvölve nézi a gyereksereg,

Karácsony csodája valóra lett!

Íme a ház legszebb szobája,

Betölti Karácsony gyönyörű fája.

Alatta sokféle ajándék hever,

Mind a sok játék gazdára lel.

Vidáman szól karácsonyi daluk,

Majd halkan figyelik pici jászoluk.

.

S egy csodás csillag nyomában

Három király az éjszakában,

Keresve keresik a kisdedet,

Ki – úgy hírlik – egy istállóban született,

Szénán és szalmán fekszik ott.

A három királyok mily boldogok,

A kisded előtt térdre borulnak,

S a jászolhoz rakják mind ajándékukat.

Három fenyőfa

Három fenyőfa állt egy dombtetőn.

A legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő nem volt olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban igazán nagyon kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony.
- Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb fenyő. - sóhajtotta ez a kicsike fa.
Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett.
- Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának ! - sóhajtott a Legnagyobb fenyő.
- Bárcsak engem vinne ! - mondta a Kisebbik fenyő.
- Bárcsak engem választana ! - kívánta a Harmadik Fácska.
Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezért nem tudott repülni.
- Kérlek Legnagyobb fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt ? - szólította meg félénken a kismadár a fát.
- Nem lehet ! - mondta a Legnagyobb fenyő- Nem használhatok madarakat az ágaim közt, mert éppen karácsonyfának készülök.
- Pedig úgy fázom - panaszolta a kismadár, a Legnagyobb fenyő azonban nem is válaszolt.
Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a Kisebbik fenyőhöz.
- Kedves Kisebbik fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között ? - kérdezte.
- Nem ! - felelte a Kisebbik fenyő. - Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának.
Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik Fácskához.
- Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között ? - kérdezte.
- Hogyne maradhatnál kismadár - felelte a Harmadik Fácska. - Búj csak egészen hozzám. Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik.
A kismadár felugrott a Harmadik Fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt. Hosszú idő múlva a Harmadik Fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már egészen ott hallatszottak a dombon. Elhagyták a Legnagyobb fenyőt, elhaladtak a Kisebbik fenyő előtt is, de amikor a Harmadik Fácska elé értek, elhallgattak.
Mind a három fácska látta az apró csengettyűket. Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek, amelyből most kiszállott az utasa.

- Télapó vagyok- mondta - Karácsonyfát keresek egy nagyon kedves kicsi gyermek számára…
- Vigyél engem ! - kiáltotta a Legnagyobb fenyő.
- Engem vígy ! - ágaskodott a Kisebbik fenyő.
A Harmadik Fácska azonban meg sem szólalt.
- Te nem szeretnél eljönni ? - kérdezte tőle a Télapó. v - Dehogynem ! Nagyon szeretnék - felelte a Harmadik Fácska - De hát itt kell maradnom , hogy vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen elaludt.
- Kicsike fa - mondta a Télapó - te vagy a legszebb fácska a világon ! Téged viszlek magammal.
Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel sem ébredt. Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt a kismadárkával együtt, majd maga is beült mögéjük. És a kicsi szánkó ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi havon…

A fenyőfa

Ma reggel a gyerekek megnézték a naptárt, és ezt olvasták le róla: december 31.
Holnap hozza a Télapó a fenyőfát! A játékok biztosan készen lesznek, de a fenyőfa még sehol sincs. A gyerekek elhatározták, hogy levelet írnak Télapónak, küldjön nekik egy fenyőfát a sűrű erdőből, bolyhos, zöld fenyőt, a legszebb fenyőt.

Télapó bácsinak a gyerekektől

Kedves Télapó!

Kérünk Téged, küldjél Karácsonyra egy szép fenyőt!
Játékot majd csinálunk, az nem kell.
E levelet elviszi majd Neked egy hóember!

A gyerekek és a Hóember

Hát egy ilyen levelet írtak a gyerekek, és rögtön utána kiszaladtak az udvarra hóembert csinálni. Nagy egyetértésben dolgoztak: volt, aki a havat hordta, volt, aki tapasztotta. A Hóember fejére egy lyukas vödröt tettek, két szeme szénből készült, az orra helyére meg egy szál sárgarépa került. Nos hát, nagyon jól sikerült a Hóemberpostás! A gyerekek átadták neki a levelet, és így szóltak:

Hóember, Hóember,
nálad jobb postás nem kell,
sötét erdőt járod,
levelünk a párod.

Télapónak vidd el őt,
keressen egy kis fenyőt,
sűrű ágú, zöld szoknyájú,
tűlevelű ismerőst.

Hozd el azt a kis fenyőt,
minden gyerek várja őt!

Beköszöntött az este, a gyerekek hazaszállingóztak, a Hóember pedig így dohogott magában:
- Hm… Ezek feladták a leckét! Most aztán kihez forduljak, merre induljak?
- Vigyél magaddal! - vakkantott fel váratlanul Bobik, a kutyuska. - Jó orrom van, segítek neked megkeresni az utat.
- Persze, hogy elviszlek, kettesben sokkal vidámabb! - örvendezett a Hóember.

Sokáig mentek, mendegéltek, a Hóember és Bobik, míg végül is elérkeztek a sűrű, nagy erdőhöz. Éppen eléjük szaladt egy nyúl.
- Errefelé lakik a Télapó? - kérdezett rá a Hóember.

De a nyúlnak lélegzetnyi ideje sem volt, mert éppen a Róka üldözte.
- Vau! Vau! - ugatott fel Bobik, és ő is a Nyúl után vetette magát. Elszomorodott a Hóember.
- Úgy látszik, egyedül kell továbbmennem.

Egyszerre nagy szél kerekedett, hatalmas hóvihar söpört végig az erdőn…
A Hóember megremegett és … darabokra szakadt szét. Csak egy vödör, egy levél meg egy szál sárgarépa maradt belőle a havon.
Visszarohant a Róka, és bosszankodva mondta:
- Hol van az az ember, aki miatt elszalasztottam a nyúlpecsenyémet?
Nézi - hát látja, hogy senki sincs ott, csak egy levél fekszik a havon. Fogta a levelet, és elszaladt vele.
Megjött Bobik is.
- Hol a Hóember?

A Hóember nincs sehol. Épp ekkor érte utol a Farkas a Rókát.
- Mit viszel, komám? - mordult rá a Farkas. - Felezzünk!
- Eszem ágában sincs veled felezni, mikor magam is hasznát vehetem! - szólt a Róka és elfutott. A Farkas meg utána. És a kíváncsi Szarka is utánuk repült.

Ott sírdogált Bobik magában, a nyulak pedig egyre csak azt hajtogatták :
- Úgy kellett, úgy kellett, minek kergettél mindig minket, minek ijesztgettél mindig minket?
- Soha többé nem foglak benneteket bántani - mondta Bobik, és még hangosabban kezdett sírni.
- Na, ne sírj, segítünk rajtad - ígérték a nyuszik.
- Mi pedig a nyusziknak - makogták a mókuskák.

A nyuszik nekiálltak hóembert építeni, a mókusok meg segítettek a munkában: a mancsukkal veregették, dagasztották, a farkukkal legyezgették, ragasztották. A Hóember fejére ismét egy lyukas vödröt tettek, két szeme szénből készült, az orra helyére meg egy szál sárgarépa került.
- Köszönöm nektek - szólalt meg a Hóember -, hogy újra felépítettetek. Most pedig segítsetek megkeresni a Télapót.
Elkísérték a Medvéhez. A Medve aludt a barlangjában, hát felébresztették. Elmesélte neki a Hóember, hogy a gyerekek tulajdonképpen a Télapóhoz küldték őt egy levéllel.

- Egy levéllel? - brummogta a Medve. - Hol az a levél?
S csak ekkor kaptak észbe, hogy nincs meg a levél!
- Levél nélkül pedig Télapó nem ad nektek fenyőfát - mondta a Medve. - Jöbban teszitek, ha hazamentek, majd én kivezetlek benneteket az erdőből. Honnan, honnan nem? - ott termett előttük a Szarka, és azt csörögte, örömében pörögve:
- Itt a levél! Itt a levél!

Elmesélte nekik, hogyan talált a levélre. És mindahányan, akik voltak, elindultak a levéllel a Télapóhoz. A Hóember sietve lépked, nagyon izgul: hol egy dombról gurul le, hol egy gödörbe pottyan,hol egy tuskóba botlik. Persze, a Medve mindig kihúzza a csávából, de aztán megint csak darabokra szakad szét a Hóember.

Végülis elérkeztek Télapóhoz. Télapó elolvasta a levelet, és így szólt:
- Hogyhogy ilyen későn jöttök? Jaj, Hóember, hogy fogod majd így elvinni idejére, pont karácsonyra a gyerekeknek a fenyőfát?
Mindannyian a Hóember védelmére keltek, elmondták, mi történt vele. Télapó a saját szánját adta nekik, s a Hóember a fenyővel elhajtott a gyerekekhez. A Medve visszabújt a barlangjába - tavaszig kialussza magát.

Reggelre a Hóember ott állott a régi helyén, csakhogy levél helyett egy zöld fenyőt tartott a kezében.

Holle anyó

Élt egyszer egy özvegyasszony, annak volt két lánya: az egyik szép és szorgos, a másik csúnya és lusta. Az özvegy sokkal jobban szerette a csúnya lustát, mert az édeslánya volt. Minden munkát a másiknak kellett végeznie, az volt Hamupipőke a házban. Ott ült szegény napestig a kút mellett az úton, és font, egyre font, míg csak a vér ki nem serkent az ujjából.

Egyszer aztán úgy megvágta az ujját a szál, hogy az orsó is csupa vér lett tőle. Le akarta mosni a kútnál, de az orsó kicsusszant a kezéből, és beleesett a vízbe. A lány sírva fakadt, hazaszaladt a mostohájához, s elpanaszolta neki, mi történt. Az meg, ahelyett hogy megszánta volna, kegyetlenül ráripakodott:

- Ha beleejtetted, szedd is ki belőle!

Szegény lány visszament a kúthoz, nem tudta, mitévő legyen; félelmében végül is az orsó után ugrott. Elvesztette az eszméletét, s mikor aztán magához tért, egy szép, napfényes, virágos mezőn találta magát. Elindult, ment, mendegélt; egyszer csak egy kemencéhez ért. A kemence tele volt kenyérrel, s a kenyerek azt kiabálták:

- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!

A lány nekilátott, és szép sorjában mind kiszedte őket a lapáttal. Aztán továbbment; ment, mendegélt, míg egy almafához nem ért. A fa tele volt almával, és azt kiabálta:

- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már!

A lány megrázta a fát, hogy csak úgy hullott a sok alma, mint a zápor. Addig rázta, míg az utolsó szem is le nem hullott róla. Akkor az egészet szépen kupacba rakta, és továbbindult.

Ment, mendegélt, végre egy házikóhoz ért. A házikóból egy anyóka kukucskált ki barátságosan, de olyan hosszú foga volt, hogy a lány megijedt, és el akart szaladni. Az öregasszony azonban utána kiáltott:

- Ne félj tőlem, kedves lányom! Maradj nálam; ha minden munkát rendben elvégzel a háznál, jó sorsod lesz. Csak arra vigyázz, hogy jól megvesd az ágyamat, jól fölrázd a párnámat, hadd szálljon a pihéje; olyankor hó hullik fönt a világban. Én vagyok Holle anyó.

Az öregasszony olyan szépen rábeszélte, hogy a lány végül is összeszedte bátorságát, ráállt a dologra, és beszegődött hozzá. Mindent megtett a kedve szerint, az ágyát is mindig jól fölrázta, csak úgy szálltak a pihék, akár a hópelyhek.

De jó dolga is volt ám az öregnél! Soha egy rossz szót sem hallott, s ehetett, amennyi jólesett neki.
Evett is eleinte jó étvággyal; hanem aztán valahogyan ízét vesztette a falat a szájában. Egyre kedvetlenebb, egyre szomorúbb lett. Eleinte maga sem tudta, mi leli; hanem utóbb, mikor már jó ideje szolgált Holle anyónál, ráeszmélt; hogy hazakívánkozik.
Hiába ment itt ezerszer jobban a dolga, mint otthon, mégiscsak mindig ott járt a gondolata a messzi kis falusi házban. Végül aztán már nem bírta tovább, odaállt szépen Holle anyó elé, és azt mondta neki:

- Elfogta a szívemet a honvágy, nem maradhatok tovább nálad. Tudom, százszor jobb sorsom van itt, mégis azt mondja a szívem: vissza kell mennem az enyéimhez!

- Tetszik nekem, hogy hazavágyol - felelte az öreg -, ebből is látszik, hogy derék, hűséges teremtés vagy. És amiért olyan becsülettel szolgáltál, én magam viszlek fel a fenti világba.

Azzal kézen fogta, és egy nagy kapuhoz vezette.

- Innét most már mehet magad is - mondta -, ez a kapu egyenest a falutok határába nyílik.

A kapu kitárult, s abban a pillanatban, ahogy a lány átlépett rajta, sűrű aranyeső hullott rá a magasból, és az arany mind ott ragadt a ruháján; fénylett, csillogott az egész lány tetőtől talpig.

- Ez a fizetség a szorgalmadért! - kiáltotta Holle anyó a kapun át, és még a kútba esett orsóját is kidobta utána.

A két kapuszárny dördülve becsukódott, s lám a lány, amint körülnézett, ott találta magát a falujuk határában, nem messze az anyja házától.

Gyorsan útnak eredt, sietett haza boldogan. Ahogy befordult az udvarukra, a kút kávájáról meglátta a kakas és nagyot rikkantott:

Kukurikú! Mi történt?
Aranyos lányunk hazatért!

A lány bement a házba, és mert talpig arany borította, az anyja is meg a testvére is szívesen fogadta. Ő meg elmesélte, mi történt vele. Mikor a mostohája meghallotta, hogyan jutott a nagy gazdagsághoz, nagyon szerette volna, ha a csúnya, lusta lányának is ilyen szerencséje akad. Kiküldte hát fonni a kúthoz, a lány meg bedugta a kezét a tüskebokorba, összeszúratta az ujját a tövisekkel, bevérezte az orsót, bedobta a kútba, és utána ugrott. Ő is a szép mezőn tért magához; azon az ösvényen indult el, amelyiken a másik lány járt. Amint a kemencéhez ért, kiabálni kezdtek a kenyerek:

- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!

De a lusta lány azt felelte:

- Hogyisne! Hogy összepiszkoljam magamat! - azzal továbbment. Csakhamar az almafához ért.

- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! - kiáltotta az almafa.

- Hogyisne! Hogy a fejemre essék egy alma! - felelte a lány, és továbbment.

Odaért Holle anyó házához, de egy cseppet sem ijedt meg az öregtől, mert már tudta, milyen nagy foga van, és tüstént elszegődött hozzá.

Az első nap erőt vett magán, szorgoskodott, és ha Holle anyó mondott neki valamit, rögtön megtette, mert egyre csak a sok aranyra gondolt, amit majd kapni fog tőle. A második napon azonban már lustálkodott egy kicsit, a harmadikon meg már alig akart fölkelni reggel.
Holle anyó ágyát sem úgy vetette meg, ahogyan kellett volna; nem rázta föl a dunnát, hogy a pihék szétszálljanak belőle. Az öreg végül is ráunt, és kiadta az útját. A lusta lány cseppet sem búsult rajta, hogy a dolog így fordult; most jön majd az aranyeső - gondolta magában.

- Holle anyó őt is a kapuhoz vezette; hanem amikor a lány kilépett rajta, arany helyett egy jókora üst szurok zúdult a nyakába.

- Ez a fizetség a szolgálatodért! - mondta Holle anyó, és becsukta a kaput.

A lusta lány hazament; tetőtől talpig szurkos volt, s amikor a kakas meglátta a kút kávájáról, nagyot rikkantott:

Kukurikú! Mi történt?
Szutykos lányunk hazatért!

A szurok pedig rajta ragadt élete végéig.

A hóember

Hej, de pompás hideg van! Csak úgy csikorog minden tagom! - kiáltott fel elégedetten a hóember. - Új életet lehel belém ez a jeges szél! De mit bámul rajtam az az izzó képű odafönn? - A napot gondolta, amely éppen akkor hajlott nyugovóra. - Felőlem bámulhat, ugyan nem hunyorgok, szemem se rebben!

Csakugyan, meg se rebbent a szeme, a két háromszögletű széndarab. De annál jobban villogtatta a fogait; tehette, mert egy gereblye feje volt a szája. Gyereksereg ujjongó kiáltásai közepette született, szánkócsilingelés, ostorpattogás köszöntötte.

Lenyugodott a nap, átadta helyét a teliholdnak; most annak fényes, kerek arca ragyogott az égen.

- No, most meg a másik oldalról bámészkodik! - bosszankodott a hóember, mert azt hitte, megint a nap jelent meg az égen. - Úgy látszik, sikerült leszoktatnom róla, hogy olyan utálatos meleget árasszon rám. Most már nincs ártásomra, inkább világít nekem, hogy láthassam magamat. Csak azt tudnám, mit kell csinálni, hogy az ember elmozdulhasson a helyéről! De szeretnék lábra kelni! Akkor lemehetnék a jégre, korcsolyázhatnék, ahogy a fiúktól láttam. De hiába, moccanni se tudok!

- Tudsz! Tudsz! - ugatta a házőrző. Kicsit rekedt volt, amióta a meleg kályha mellől kiküldték házat őrizni. - Tudsz majd futni, ne félj! Megtanít rá a nap! Láttam tavaly, hogy elbánt az elődöddel. Ti mind futni szeretnétek, s a végén másképp kell futnotok, mint ahogy elképzeltétek. Majd a nap megtanít.

- Mit mondasz, pajtás? - fülelt fel a hóember. - Az tanítana meg rá, az a fényes képű odafönn? Hiszen az fél tőlem! Az előbb keményen ránéztem, s mindjárt elbújt előlem, most aztán a másik oldalról próbál megközelíteni!

- Nem tudsz te semmit! - csaholta fölényesen a kutya. - Nem is csoda, hiszen most pacsmagoltak össze! Ez, amit most látsz, a hold, ami meg elbújt a föld alá, a nap volt. Holnap majd előbújik megint, és úgy megfuttat, hogy az árokpartig szaladsz, meglásd! Hamarosan időváltozás lesz, jelzi már a hátsó lábam, úgy szaggat, hogy az csak az idő fordulását jelentheti.

- Nemigen értem, mit beszél - tűnődött magában a hóember -, de valami rosszat sejtek a szavai mögött. Aki az előbb úgy rám sütött és megbámult, akit a kutya napnak nevezett, az rosszakaróm, úgy sejtem.

- Úgy! Úgy! - ugatott a kutya, aztán hármat fordult a maga tengelye körül, és behúzódott a házába.

Igazat jósolt a kutya hátsó lába: reggelre csakugyan megváltozott az idő. Nedves, sűrű köd ülte meg a tájat. Napkelte előtt szél kerekedett, kemény téli szél, csontjáig hatolt az embernek. Aztán előbukkant a nap, és tündérkertté varázsolta a vidéket. A fákon, bokrokon zúzmara fehérlett, mintha illatos virágzuhatag lepte volna el az ágakat. A megszámlálhatatlan ágak, gallyak finom rajzú erezete, amit a nyári lomb elrejtett a szem elől, most tisztán látszott, fehéren sugárzott külön-külön minden apró ágacska. A szomorúfűz olyan elevenen hajladozott a szélben, mint nyáron. Csodálatos tündöklés volt a táj. Hát még amikor magasabbra hágott a nap! Úgy villogott, szikrázott a hólepte vidék, mintha gyémántpor szitált volna az égből, s a hótakarón fehér fényű, nagy gyémántdarabok sziporkáznának. De azt is hihette volna, aki látta, hogy ezer meg ezer kicsi gyertya hófehér lángja libeg a földön.

- Ó de gyönyörű! - kiáltott fel egy fiatal lány, aki egy ifjúval lépett ki a kertbe. Éppen a hóember előtt álltak meg, s elgyönyörködtek a tündöklő fákban. - Nyáron se látni szebbet! - mondta, és felragyogott a szeme.

- Ilyen legényt se látni nyáron, mint ez! - mutatott az ifjú a hóemberre. - Daliás legény!
A lány fölnevetett, intett a hóembernek, aztán játékosan elszaladt a havon, amely úgy ropogott a lába alatt, mint a keményített gyolcs.

- Hát ezek kicsodák? - kérdezte a hóember a házőrző kutyától. - Te régóta itt szolgálsz, nem ismered őket?
- Dehogynem - felelte a kutya. - A lány néha megsimogat, az ifjú meg csontot ad. Őket. nem harapom meg.
- De mifélék? - faggatózott a hóember.
- Jegyesek - morogta a kutya. - Majd beköltöznek egy ilyen házikóba, mint az enyém, és együtt rágják a csontot.
- Van olyan tekintélyük, mint nekem vagy neked? - kíváncsiskodott tovább a hóember.
- Hogyne volna! Hiszen az uraságokhoz tartoznak! Mondhatom, édeskeveset tud, akit csak tegnap gyúrtak! Bezzeg én eleget éltem, sok mindent tapasztaltam, ismerem az udvar meg a ház népét. Volt olyan idő is, amikor még nem tartottak láncon. Úgy, úgy!
- De jólesik ez a hideg! - mondta kis idő múlva a hóember. - No, hát mesélj tovább! Csak a láncodat ne csörgesd, mert attól fejfájást kapok.

- Úgy bizony, úgy, úgy! - folytatta a kutya. - Én is voltam valamikor kicsi kutya, kicsi és kedves, ahogy mondták rólam. Bársonyszéken heverésztem odabenn az uraságék házában, a legfőbb uraság ölében feküdtem, simogattak, becézgettek, hímzett kendőcskével törülgették tisztára a lábaimat; “gyönyörűségem, aranyos kutyácskám”, mást se hallottam egész nap. Egy nap aztán azt mondták, hogy már igen nagy vagyok, s a szakácsnénak ajándékoztak. Lekerültem hát a pincelakásba. Te éppen beláthatsz oda, megláthatod a kamrát, ahol olyan nagy úr voltam, mert az voltam a szakácsné kamrájában is. Ez már nem volt olyan fényes hely, de sokkal kényelmesebb: nem cibáltak, ráncigáltak a gyerekek, mint odafönn. Enni még többet kaptam, mint azelőtt. Külön vánkosom volt, amin aludtam, s még kályha is volt a szobában. Ilyenkor, télidőben, az a legnagyobb kincs a világon! Úgy megbújtam alatta, hogy még a farkam csücske se látszott ki. Ó, még ma is arról a meleg kályháról álmodom! Úgy, úgy!

- Hát olyan szép az a kályha? - kérdezte a hóember. - Hasonlít hozzám? - Mindenben az ellentéted! - felelte a kutya, és elábrándozott: - Fekete, mint a szén, hosszú, karcsú nyaka van és réztrombitája. Hasábfát eszik, s ha evett, láng csap ki a szájából. Ó, milyen gyönyörűség a közelében lenni, hozzásimulni, alája bújni. Onnan, ahol állsz, éppen leláthatsz a szakácsné kamrájába.

A hóember odanézett, s meg is látta azt a fekete, fényesre dörzsölt, réztrombitás jószágot, amelyből pirosan világított a tűz. Különös érzés szállta meg a hóembert, maga se tudott rajta eligazodni, mit érez. Aki nem hóembernek született, talán úgy nevezné: szerelem.
- És mért hagytad el őnagyságát? - kérdezte a hóember. Úgy érezte, a kályha csak női lény lehet.
- Mert kényszerítettek rá! - mondta a kutya. - Kitessékeltek a kamrából, és láncra kötöttek. Megharagudtak rám, mert a legkisebb úrfinak beleharaptam a lábába. Pedig igazam volt - mért rúgta félre a csontot, amit rágtam! De ők nem adtak igazat nekem, s azóta láncot hordok, még szép érces hangom is odalett, hallod, milyen rekedt vagyok? Úgy, úgy! Ez lett a nóta vége!

De a hóembernek már máshol járt az esze: a pincelakás ablakát bámulta, nézte a kályhát, amely négy vaslábon állt, és éppen olyan derék termetű volt, mint ő maga.
- Olyan furcsán ropog bennem valami! - mondta aztán a kutyának. - Bejuthatok-e valaha abba a szobába? Igazán szerény kívánság, az ilyenek teljesülni szoktak. Legforróbb vágyam ez, egyetlen vágyam, nincs igazság a földön, ha ez nem teljesül. Lemegyek abba a szobába, meg kell ölelnem azt a teremtést, ha másképp nem juthatok hozzá, hát az ablakot nyomom be!
- Pedig oda nem juthatsz be! - mondta a kutya. - Ha meg valami módon mégis hozzá tudsz érni a kályhához, nyomban véged van. Úgy, úgy!

A hóember egész álló nap sóvárogva bámult be az ablakon. Alkonytájban még meghittebb, hívogatóbb volt a szoba, a kályha szelíd piros fényt árasztott, szebbet, mint a nap, szebbet, mint a hold, olyat, mint a kályha, amikor jól megrakják. Néha kinyitották az ajtaját, s ilyenkor vörös lángnyelvek csaptak ki rajta, rózsaszínűre festették a hóember vágyakozó arcát.

- Ó, nem bírom tovább! Nem élhetek nélküle! - sóvárgott a hóember. - Milyen kedves, és milyen jól illik neki, ha kiölti a nyelvét!

Hosszú volt a téli éjszaka, de a hóembert elszórakoztatták ábrándos gondolatai, amelyektől csak úgy csikorgott a feje.

Reggelre jégvirágok nyíltak a pincelakás ablakain; szépek voltak, szebbeket még a hóember se látott, de hiába voltak szépek, ha eltakarták előle a kályhát. A jégvirágok egyre dúsabban nyúltak, nem akartak elolvadni; csikorgó, csontfagyasztó hideg volt, amolyan hóembernek való idő. De a mi hóemberünket ez sem vigasztalta boldogtalanságában. Rabul ejtette szívét a fekete derekú kályha.

- Komisz betegség ez, hát még egy hóembernek! - mondta részvéttel a kutya. - Engem is elővett, de szerencsésen túlestem rajta. Úgy, úgy! Időfordulás lesz, meglátod!

Úgy is lett, a hideg megenyhült, olvadni kezdett.

Ahogy langyosodott az idő, úgy rokkant, úgy soványodott a szegény hóember. Nem szólt, nem panaszkodott, s ez már igazán rosszat jelentett.

Egy reggel aztán összeroskadt. Csak szürkés hókupac maradt a helyén meg egy seprűnyél, amely a gerince volt.

- Most már értem, mért volt olyan nyugtalan - bólogatott a kutya, amikor meglátta. - Söprűnyél volt a testében, az izgett-mozgott benne, nem csoda, hogy mindig mehetnékje volt. Úgy, úgy!
Aztán elvonult a tél is.

- Fuss! Fuss! - kiáltotta utána a kutya, a kislányok meg ezt zöngicsélték az udvaron:

Levélke, bújj ki az ághegyen!
Füves rét, zöld takaród legyen!
Kakukk, fürj, pacsirta, szólj vígan!
Virág nyit, tavasz jön - itt suhan!
Énekeld velem, te kismadár:
nem jön a hideg tél vissza már!

És a hóemberre nem gondolt már senki.

A fenyőfa

Állt az erdőben egy szép, sudár kis fenyőfa. Jó helye volt: nap is érte, levegő is simogatta, idősebb társai, lucfenyők meg jegenyefenyők zúgtak körülötte. De a kisfenyőnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nőjön; a meleg napot, az üdítő levegőt sem élvezte, s ügyet se vetett a parasztgyerekekre, akik ott jártak-keltek, fecsegtek körülötte, amikor szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor egész köcsöggel szedtek, máskor szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a kisfenyő tövébe, és azt mondták:
- Milyen szép ez a kicsi fa! - S ezt a kisfenyő nem szívesen hallgatta.
A következő esztendőben egy jókora hajtással lett magasabb, újabb év múlva még egy hajtással; a fenyőfák hajtásaiból mindig meg lehet mondani, hány évesek a fák.
- Ó, ha akkora lehetnék én is, mint a társaim - sóhajtotta a kis fenyőfa -, akkor messzire szétterjeszthetném ágaimat, koronámmal pedig kitekinthetnék a nagyvilágba! Madarak fészkelnének az ágaim között, s ha szél támad, én is olyan méltóságosan bólogathatnék, mint azok ott!
És nem örült a napfénynek, sem a madárkáknak, még a szép kis piros felhőknek sem, amelyek napkeltekor, napnyugtakor elvitorláztak fölötte. Elközelgett a tél, csillogó-fehér hótakaró borított körülötte mindent, néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és futtában átugrotta a kisfenyőt. Ó, milyen bosszantó volt! Két tél is elmúlt, míg végre a harmadikon akkorára nőtt, hogy a nyulak már nem ugorhatták át, meg kellett kerülniük. Ó, nőni, nőni, nagyra nőni és hatalmasra, mégiscsak ez ér legtöbbet ezen a világon - áhítozott a kisfenyő.
ősszel favágók jöttek az erdőre, és minden esztendőben kidöntöttek néhányat a legmagasabbak közül. A fiatal fenyő, amely időközben szépen felcseperedett, reszketve figyelt: a fenséges faóriások recsegve-ropogva zuhantak a földre. Fejszével lecsapkodták ágaikat, csupaszon hevertek; így, ágaiktól fosztottan, soványan, alig lehetett megismerni őket, Aztán szekérre emelték a rönköket, a lovak közé csaptak, és elvitték őket az erdőből.
Hová vihették? S mi várhat rájuk?
Tavasszal, amikor a fecskék, gólyák visszatértek, megkérdezte tőlük a fenyő:
- Nem tudjátok, hová vitték a társaimat? Nem találkoztatok velük az úton? A fecskék nem tudtak róluk, de egy öreg gólya hosszan elgondolkozott, aztán bólintott, és azt mondta:
- Alighanem láttam a társaidat. Amikor Egyiptomból útra keltem, új hajókat láttam a tengeren. Pompás árbocaik voltak - a társaidból faraghatták őket, mert fenyőillatuk volt. Köszöntem is nekik, de igen magasan hordták a fejüket.
- Ó, lennék csak magasabb! Most a tengert járhatnám. Milyen is az a tenger, mesélj róla!
- Hosszú volna arról a mese! - felelte a gólya, és továbblépdelt.
- Örülj az ifjúságnak! - intették a napsugarak. - Örülj üde hajtásaidnak, a fiatal életerőnek, ami betölt!
És a szél csókot lehelt a fára, a harmat megkönnyezte, de a kis fenyőfa velük sem törődött.
Karácsony táján aztán fiatal fenyőket is kivágtak az erdőn, még olyanokat is, amelyek zsengébbek voltak a nyughatatlan fenyőfánál. Ezekről a zsenge fákról - a legszebbeket válogatták ki - nem csapkodták le a gallyakat, úgy rakták szekérre, s a lovak ezeket is elvitték az erdőből.
- Ugyan hová viszik őket? - töprengett a mi fenyőfánk. - Nem nagyobbak nálam, volt köztük egy, amelyik még kisebb is, mint én. Mért hagyhatták meg az ágaikat? Hová vihette őket a szekér?
- Mi tudjuk! Mi tudjuk! - zsinatolták a verebek. - Lent a városban benéztünk itt is, ott is a házak ablakán. Tudjuk, hová mentek a szekéren. Olyan pompa és fény veszi körül őket, amilyenről te nem is álmodol! Bekukucskáltunk az ablakon, és láttuk őket: meleg szobában álltak szépséges díszekkel, aranyalmával, mézeskaláccsal, sokféle játékkal agatták tele az ágaikat, s az ágak hegyén száz meg száz gyertya fénylett.
- És aztán? - kérdezte a fenyőfa, és reszketett minden ága. - És aztán? Aztán mi történt?
- Többet nem láttunk. De ez gyönyörűséges Szép volt.
- Hátha engem is szerencse ér, s megjárhatom ezt a ragyogó utat! - ujjongott a fenyőfa. - Hiszen ez még nagyszerűbb, mint a tengereket járni! Ó, hogy epedek, hogy vágyakozom! Bár itt volna már újra a karácsony! Vagyok már akkora, mint a társaim, akiket tavaly a városba vittek. Csak már szekérre emelnének! Csak ott állhatnék már a meleg szobában, pompa és fényesség közepette! Vajon mi következik aztán? Biztosan még jobb lesz, még szebb, különben minek díszítenének föl olyan gazdagon? Utána még nagyszerűbb, még pompásabb dolgok várnak rám. De mik azok? Ó, hogy mennék már, hogy vágyom el innét! Magam sem tudom, mi lelt.
- Örülj nekünk! - mondta a levegő meg a napsugár. - Örülj az üde ifjúságnak itt az isten szabad ege alatt!
De a fenyőfa nekik sem tudott örülni. Nőtt, nőtt, ahogy csak erejétől telt, s zöldellt télen-nyáron. Az emberek, akik látták sötétzöld pompájában, azt mondták: “De szép fa ez!” És karácsony táján őt vágták ki elsőnek. Velejéig hatolt a fejsze, s egy mély sóhajjal elzuhant. Kínzó fájdalmat érzett s félájultan feküdt a földön; nem tudott most a szerencséjére gondolni, elszomorította, hogy meg kell válnia szülőföldjétől, a helytől, ahol felnövekedett; tudta, hogy nem látja soha többé kedves öregebb társait, körül a kis bokrokat, virágokat, talán még a madarakat sem. Bizony, az utazás nem volt kellemes.
Csak akkor tért újra magához, amikor társaival együtt lerakták egy udvaron, s hallotta, hogy egy ember így szól:
- Ez a legszebb! Ezt választjuk.
Aztán két libériás inas egy szép, tágas terembe vitte a fenyőfát. A falakon körös-körül arcképek függtek, a cserépkályha mellett magas kínai vázák pompáztak - oroszlán díszítette a tetejüket -, hintaszékek, selyemhuzatú heverők voltak a nagy szobában, meg hatalmas asztalok tele képeskönyvekkel, játékokkal, amelyek százszor száz tallérba kerültek - legalábbis így mondták a gyerekek. A fenyőfát egy homokkal megtöltött, nagy hordóba állították: a hordót senki sem láthatta, mert zöld szövettel vonták be, és egy nagy, tarka szőnyegre állították. Ó, hogy remegett a fenyőfa, hogy leste-várta, mi következik!

Inasok és szobalányok léptek a szobába, és díszítéséhez láttak. Színes papírból kivágott kis hálókat aggattak ágaira; a hálókat cukorkákkal töltötték meg; aranyozott almát, diót függesztettek fel gallyaira - úgy festettek, mintha rajta termettek volna. Ágai hegyére vagy száz piros, kék, fehér gyertyát erősítettek. Zöld tűi között babák ringatóztak, szakasztott olyanok voltak, mint az emberek, csak kicsinyek - a fenyőfa még sohasem látott ilyeneket -, fönt, a fa csúcsán pedig egy nagy aranycsillag tündöklött. Szép volt, ó, milyen szépséges szép!
- Ma este - mondták körülötte -, ma este meggyújtjuk minden gyertyáját.
“Ó, csak már este volna! - sóvárgott a fenyőfa. - Csak már meggyújtanák a gyertyáimat! Vajon mi következik aztán? Eljönnek-e társaim az erdőből, s látnak-e engem? Bekukucskálnak-e a verebek? Gyökereket eresztek-e itt, s így állok-e feldíszítve, télen-nyáron, örökétig?”
A roppant vágyakozásba belefájdult a kérge, a kéregfájás pedig éppen úgy gyötri a fákat, mint az embereket a fejfájás.
Aztán végre meggyújtották a gyertyákat az ágain. Micsoda ragyogás! Micsoda pompa! A fenyőfának minden ága beleremegett; az egyik gyertya le is perzselte zöld tűit egy jó darabon.
- Jaj, istenem! - kiáltozták ijedten a szobalányok, s gyorsan eloltották a tüzet.
Most már vigyáznia kellett, nehogy megint elfogja a remegés. Pedig ó, hogy félt! Folyton attól reszketett, hogy elveszíti valamelyik ékességét - szinte eszét vette a kápráztató ragyogás. De egyszer csak kitárult a szárnyasajtó, s egy sereg gyerek rontott be, olyan hevesen, mintha föl akarnák dönteni a fát. A felnőttek nyugodt léptekkel követték őket. A kicsinyek némán álltak egy pillanatig, aztán megint kitört belőlük az ujjongás, de úgy, hogy zengett belé a nagy szoba. Körültáncolták a fenyőfát, és egymás után szedegették le róla az ajándékokat.
- Mit akarnak? - töprengett a fa. - Ugyan mi lesz velem?
A gyertyák tövig égtek az ágain, s akkor gyorsan elfújták őket, aztán megengedték a gyerekeknek, hogy leszedjék a fáról, amit csak megkívánnak. Azok megrohamozták, hogy csak úgy recsegtek az ágai; ha a csúcsát meg az aranycsillagot nem erősítették volna a mennyezethez, talán fel is döntik.
A gyerekek boldogan ugráltak körülötte pompás játékaikkal; a fára már ügyet se vetett senki, legföljebb az öreg dajka pillantgatott ágai közé, de ő is csak azt nézte, nem felejtettek-e egy almát vagy fügét a fán.
- Most egy mesét! Egy mesét! - hízelegtek körül a gyerekek egy alacsony, kövér embert, és odavonszolták a fenyőfa alá. A kövér ember leült a fa tövébe.
- Itt erdőben vagyunk - mondta -, s hátha a fának is hasznára válik, ha meghallgatja a mesét. Hanem igazán csak egy mesét mondok el. Válasszatok: Mákszem Matyiról akartok hallani, vagy Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt?
- Mákszem Matyiról mesélj! - kiáltották néhányan. - Együgyű Jankóról! - követelték a többiek. Nagy zsivaj kerekedett. Csak a fenyőfa állt szótlanul és tűnődve, s azt gondolta: “Velem már nem is törődnek!” Pedig hát ő már kivette a részét a dicsőségből.
És a kövér ember mesélt Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt. A gyerekek tapsoltak, és azt kiabálták:
- Mesélj még! Mesélj!
Mákszem Matyi történetét is hallani szerették volna, de be kellett érniük Együgyű Jankóval.
A fenyőfa némán és elgondolkozva meredt maga elé: az erdei madaraktól nem hallott efféle mesét soha. “Együgyű Jankó lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét! Igen, úgy látszik, ez a világ sora!” - tűnődött, és elhitte a mesét az utolsó szóig, hiszen olyan derék embernek látszott, aki elmondta! “Bizony, bizony, ki tudja! Hátha egyszer én is lebucskázom a grádicson, és királykisasszonyt kapok feleségül!” - álmodozott. S már előre örült a másnapnak; biztosan újra gyertyákkal, játékokkal, aranyos gyümölcsökkel ékesítik fel.
“De holnap nem remegek! - fogadkozott. - Szívből örülök majd a pompámnak. Holnap újra meghallgatom Együgyű Jankó történetét, talán még Mákszem Matyiét is”, és hallgatagon, tűnődve virrasztott egész éjszaka.
Reggel inasok és szolgák léptek a nagy szobába.
“Újra feldíszítenek!” - gondolta ujjongva a fenyőfa.
De megfogták, és kivonszolták a szobából, fölvitték a lépcsőn a padlásra, s egy sötét zugba állították, ahová egyetlen napsugár sem ért el.
“Hát ez meg micsoda? - kérdezte magában a fa. - Mit csináljak itt? Hiszen ide egy hang se jut el hozzám!”
Nekidőlt a falnak, és gondolkozott, gondolkozott: Ráért: napok mentek, éjszakák múltak, de a padlásra nem ment föl senki. Végre megjelent valaki, de csak azért, hogy néhány ládát állítson a sarokba. A fenyőfa ott állt a sötét zugban, s már úgy látszott, hogy mindenki megfeledkezett róla.
“Odakinn most tél van - vigasztalta magát. - Kemény és fagyos a föld, hó takar mindent. Most nem tudnak elültetni, azért kell ebben a zugban megvárnom a tavaszt. Lám, gondot viselnek rám. Milyen jók is az emberek! Csak olyan sötét ne volna, s akadna valami társam!”
- Cin, cin! - cincogta egy előiramodó egérke. Aztán odaszaladt egy másik is. Körülszimatolták a fát, és besurrantak az ágai közé.
- Rettenetesen hideg van! - panaszkodtak a kisegerek. - Különben egészen jó itt, igaz-e, te öreg fenyő?
- Nem vagyok én öreg! - felelte a fenyő. - Vannak nálam sokkal öregebbek.
Honnan jöttél? - kérdezték az egerek. - És mit láttál? - Szörnyen kíváncsi szerzetek voltak. - Mesélj nekünk a világ leggyönyörűbb helyéről, ha ugyan jártál ott! Voltál-e az éléskamrában, ahol sajtok illatoznak a polcon, és sonkák lógnak a rúdról? Ahol faggyúgyertyán táncol az egérnép? Soványan megyünk be oda, és kövéren jövünk ki. Jártál-e ott?
- Ott nem jártam - felelte a fenyőfa. - De mesélek nektek az erdőről, ahol nap süt, és madarak énekelnek.
És elmesélte egész ifjúságát. A kisegerek még sohasem hallottak ilyen mesét, buzgón hallgatták, és azt mondták a végén:
- Ó, de sok mindent láttál te! És milyen boldog voltál!
- Boldog? - kérdezte a fenyő, aztán újra végiggondolta, amit elmondott. - Csakugyan, egészen szép idők voltak azok!
Aztán elmesélte, mit látott karácsony este, amikor mézeskaláccsal aggatták teli, gyertyákat gyújtottak az ágain.
- Ó! - álmélkodtak az egérkék. - Milyen boldog is lehettél, öreg fenyő!
- Mondtam már, hogy nem vagyok öreg! - bosszankodott a fenyő. - Ezen a télen hoztak az erdőről. A legszebb korban vagyok. Csak nagyon magasra nőttem.
- Olyan szépen tudsz mesélni! - lelkesedtek a kisegerek. És másnap éjjel magukkal hoztak még négy egérkét, hogy azok is hallhassák a fenyőfa meséit. A fenyő pedig minél tovább mesélt, annál jobban emlékezett ifjúságára, és azt sóhajtotta magában:
“Mégiscsak szép idők voltak azok! De visszatérhetnek, még visszatérhetnek egyszer! Együgyű Jankó is lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét, hátha nekem is királykisasszony jut feleségül!” - és az erdő legszebb fiatal nyárfája jutott az eszébe. Az ő számára az a kis nyárfa volt a világ legszebb királykisasszonya.
- Ki az az Együgyű Jankó? - kérdezték az egérkék. És a fenyő elmondta nekik az egész mesét - karácsony este minden szavát megjegyezte magának. Az egerek majdnem a fa csúcsáig szökdeltek gyönyörűségükben. A következő éjjel már egész sereg egér hallgatta a fenyőfát, vasárnap pedig két patkány is odavetődött, de ezek ócsárolták a mesét, s elszomorították vele az egérkéket. Most már nekik sem tetszett olyan nagyon a fenyőfa meséje.
- Csak ezt az egyetlenegy mesét tudod? - kérdezték a patkányok.
- Csak ezt - felelte a fenyő. - Életem legboldogabb estéjén hallottam, csakhogy akkor még nem tudtam, milyen boldog vagyok.
- Nyomorúságos mese ez! Nem tudsz olyat, ami faggyúról meg szalonnáról szól? Valami éléskamramesét?
- Olyat nem tudok - mondta a fenyő.
- Akkor ajánljuk magunkat! - És a patkányok faképnél hagyták. Lassanként a kisegerek is elmaradoztak, és a fenyőfa keserűen sóhajtotta - Milyen jó is volt, amikor a fürge kisegerek körém telepedtek, és a meséimet hallgatták! ők is elfelejtettek. Most már csak akkor leszek boldog, ha egy napon levisznek innen.
De mikor lesz az, mikor?
Egy reggel emberek jöttek fel a padlásra, félretolták a ládákat, és kiráncigálták a sötét zugból a fenyőt. Nem bántak éppen szelíden vele, odacsapták a padlóhoz, s egy szolga már vonszolta is a lépcső felé, ahol fényesen sütött a nap.
- Újra kezdődik az élet! - ujjongott a fenyő. Érezte az üde levegőt, az első napsugarakat - kinn volt az udvaron. Olyan gyorsan történt vele mindez, hogy ideje sem volt végignézni magát. Volt elég látnivaló körülötte. Az udvaron túl viruló kert illatozott; rózsák hajoltak üdén, mosolyogva az alacsony sövényre, a virágzó hársak között fecskék cikáztak, és boldogan csivitelték: “Csivitt, csivitt, a párom, az van itt!” De persze nem a fenyőfára értették.
- Most aztán élek! - örvendezett a fenyőfa, és kinyújtóztatta az ágait, de jaj, megsárgult és elszáradt minden kicsi tűlevele.
Ott hevert csalán és gaz között az udvar sarkában. De a csúcsán még ott tündöklött az aranycsillag, s visszaverte a napsugarakat.
Az udvaron vidáman játszottak a gyerekek, akik karácsony este körültáncolták a fenyőfát, és annyiszor örültek neki. A legkisebbik most odaszaladt hozzá, és leszakította csúcsáról az aranycsillagot.
- Nézzétek, mit találtam ezen a csúnya, vén karácsonyfán! - kiáltotta, és rátaposott a száraz ágakra, amelyek recsegve törtek le kis csizmája alatt.
A fenyőfa elnézte az üdén virágzó, szép kertet, aztán végigtekintett magán, és szégyenkezve vágyott vissza a padlás sötét zugába. Az erdőre gondolt, üde ifjúságára, a vidám karácsonyestre meg a kisegerekre, akik olyan gyönyörűséggel hallgatták Együgyű Jankó meséjét.
- Elmúlt, minden elmúlt! - sóhajtotta a szegény fenyőfa. - Mért is nem örültem akkor, amikor még örülhettem volna? Most már késő!
Jött egy fejszés ember, és fölvágta a fenyőfát; jókora nyaláb aprófa lett belőle. Föllobogott a nagy üst alatt, s mélyeket sóhajtott, olyan hangosan, hogy puskaropogásnak hallatszott. A kint játszadozó gyerekek be is szaladtak, leguggoltak a tűzhely elé, belenéztek, és harciasan kiabálták: “Piff-puff!” A fenyőfa pedig minden roppanásnál - egy-egy sóhaj volt minden roppanása - egy nyári napra gondolt, vagy egy téli éjre kinn az erdőben, amikor csillagok szikráztak fölötte; a karácsonyestre gondolt meg Együgyű Jankóra, az egyetlen mesére, amit hallott és elmesélt. Végül nem maradt belőle más, csak egy marék hamu.
A gyerekek tovább játszottak az udvaron; a legkisebbik a mellére tűzte az aranycsillagot, amely azon a boldog estén a fenyőfa legszebb ékessége volt. De annak az estének vége; vége a fának is, vége a mesének is; vége, vége - minden mesének ez a vége.